2015. március 8., vasárnap

Lucy Maud Montgomery: A kék kastély

Elnézést előre is, a bejegyzésem lehet kicsit rövidebb lesz, mint az eddigiek. Ennek oka, hogy nincs sok időm mostanság, és ezalatt az idő alatt már ki is olvastam egy másik könyvet, szóval kicsit kopottasak már a benyomásaim a kék kastély történetéről.
Ezt a könyvet egyik barátnőm ajánlotta (tulajdonképpen már évek óta akart rávenni, hogy elolvassam és végre rávettem magamat), mivel tudja, hogy szeretem a romantikus történeteket.

A történet röviden Valancy Stirlingről szól, aki öreglányként éli mindennapjait, életében pedig semmi az égvilágon nem történt, csak éli a mindennapok ütemes egyhangúságát és szürkeségét. A Stirling família kétség kívül anyjától kezdve az utolsó unokatestvérig teljesen elnyomja őt. Így nem hogy mások, de még önmaga se láthatja a valódi képességeit és igazi önmagát. Ha egy orosz regényben lennénk, ez így is maradt volna egészen halála napjáig, hogy aztán visszanézve rájöjjön mennyire semmis és jelentéktelen életet élt le.
DE
Szerencsére nem orosz írta a történetet, így váratlan sorsfordulat éri, amikor a doktor levelében közli, hogy halálos beteg és egy éve van hátra. Innentől fogva Valancy borítja képletesen az asztalt az egész Stirling pereputtyra, orruk alá dörgöli hibáikat (amit valljunk be: tömérdek van), majd tesz magasról az elvárásaikra és az emberek pletykáira és elmegy egy (érdemtelenül) kétes hírű halálos betegségben szenvedő lányhoz, hogy gondját viselje.
Megismeri milyen amikor a saját lábán áll, életében először van saját fizetése, megismer egy egészen más életstílust; olyan emberekkel találkozik, akik értékelik őt; olyan frizurát és ruhát visel, amilyet akar és végezetül megismeri a legfontosabbat: Önmagát.

Az első oldaltól kezdve volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem, ami a könyv olvasása közben éreztem és fogalmam se volt, hogy pontosan micsoda ez. Csak úgy éreztem, mintha a könyv szerzője nem teljesen úgy gondolkozik ahogy én. (Persze az új regények írói se úgy gondolkoznak, ahogy én, elvégre szuverén látásmódja van mindenkinek) Aztán amikor az aktuális olvasmányom rovatába kerestem linket hozzá, akkor láttam, hogy a könyv kiadási ideje 1926. Szóval van egy fajta tartózkodás benne, ami a mai romantikus regényekben már annyira nincs jelen, elvégre még a Romana, Julia és társai regényekben is minimum elcsattan egy szenvedélyes csók. Ebben a történetben ilyesmi viszont nem fog történni. Vagy legalábbis nem az olvasók "orra előtt" történik mindez. Szerelem van, és tartogat pár meglepetést is számunkra a vége, illetve a jól megérdemelt happy endjét is megkapja Valancy. Talán ami még zavart, hogy az elején nem sok minden történt cselekményileg, habár jobban megismerjük Valancy -nyomorult és egyhangú- gondolkodását.
Összességében véve egy kellemes történet, hamar ki lehet olvasni, úgyhogy ha valaki könnyed olvasmányra vágyik romantikus témában (és esetleg van valami fóbiája ha egy lagymatagban nyíltan leírják a nyál- és egy testnedvcsere intim folyamatát).

Igyekszem a következő bejegyzésemet még holnap megírni, mivel ma elolvastam egy Rejtő könyvet (tehát aki kalandkönyvtémában keresgél, most annak kedvezek kicsit), de még ma nekikezdek Stephen King Tóparti kísérteteinek.

2015. február 18., szerda

Julia Quinn: Tíz dolog, amit szeretek magában (Bevelstoke trilógia 3.)

Sebastian Grey & Annabell Winslow

Adva van egy lány, aki nem divatos szépség; ellenben akkora mellei vannak és olyan széles csípője, hogy a madarak is dalra fakadnak a termékenység istennőjétől.
Adva van egy őrgróf, aki gazdag és nagy címmel rendelkezik; ellenben vénebb mint az országút, és gusztustalanabb perverz alakot keresve sem lehet találni nála.
Adva van egy bonviván, aki sármos és nagyszerű férfi; ellenben se rangja se vagyona... hacsak nem az előzőleg említett őrgróf nem kívánja feldobni a talpát.
Végezetül fogjuk ezeket az összetevőket, dobjuk össze egy történetbe és lássuk mi sül ki belőle!

Kétségtelenül ez volt a kedvenc részem a trilógiából.
Sebastian egyébként is belopta magát a szívembe a második részben (ugyan hölgyeim, kiébe nem?), a nagybátyjával kialakult konfliktus pedig már ott felvetült, éppen ezért nagyon vártam, hogy a történetét olvashassam. Rögtön a prológusban egy olyan meglepetés ért, amire cseppet sem gondoltam volna. Nem, dög leszek és nem spoilerezem mi is döbbentett meg ennyire, ami ha hiszitek, ha nem, már a Bridgerton család sorozatában is felmerült.
Annabell az a nyomorult megtiszteltetés érte, hogy felkeltette Newbury őrgrófjának figyelmét. Ami igazán üdvös hír lenne, ha 1. az úr nem lenne egy vén kecske, 2. nem folyton a melleit nézné, 3. nem úgy tekintene rá mint egy tenyészkancára, 4. nem markolászta volna meg ezen tény megállapításáért első adandó alkalommal, 5. nem egy hájas disznó volna, 6. nem lenne önző alak, aki eltipor másokat, 7. foglalkozna egy kicsit is Annabell érzéseivel és véleményével, 8. egyáltalán érdekelné Annabell azon kívül, hogy felcsinálja, 9. nem egy erőszakos ember lenne, 10. nem lett volna már eleve viszonya Annabell nagyanyjával (de pszt, ezt mi nem tudjuk).
Sajnos azonban a lány apja nem volt túl vagyonos ember -ami miatt gazdag nagyapja sose állt többet szóba az anyjával, kisegíteni se hajlandó őket, és Annát is csak azért vették magukhoz a szezonra, mert a nagyanyja unatkozott-, halála után pedig nehéz anyagi helyzetbe kerültek a testvéreivel és édesanyjával. Éppen ezért benne van a család egyetlen reménye, hogy remek partit csinálva kihúzza a családot ebből a helyzetből. Mégha nem is örömmel, de kötelességtudóan szó nélkül feláldozná magát értük egy kéjenc öregember ágyában, amíg...
Meg nem ismeri Sebastian Greyt. Vidám bonvivánnak ismeri a társaság és abszolút nem tudnak vele mit kezdeni az emberek. Unokaöccseként ő Newbury grófjának egyetlen örököse, így lehet a londoni szezon anyáinak álma -amennyiben az őrgróf meghal saját fiú születése nélkül-, illetve a rémálma -amennyiben az öregnek mégiscsak sikerül győzedelmesen fiút csinálnia még a halála előtt, hiszen indokolatlanul nagy gyűlölettel viseltetik egyetlen élő férfiúi rokona iránt-.
Azonban a Sors iróniájaként Annabell és Sebastian találkozik, s elkerülhetetlenül vonzódni kezdenek egymáshoz. Amivel nem is lenne nagy baj, ha a lány családja még mindig nem szenvedne anyagi nehézségekben, és az őrgróf nem akarna annyira erőszakosan egy tenyészkancát magának, amire Annat egyszerűen tökéletesnek találja.

Emlékezetem szerint rég nem volt olyan könyv, aminél olyan feldúlt állapotban voltam az olvasása közben, hogy szívem szerint üvöltöztem volna hangosan: HAGYJÁTOK MÁR BÉKÉN EZT A SZERENCSÉTLEN LÁNYT! Komolyan. Ami azt jelenti, hogy nagyon jó a könyv, mivel elfeledtette velem a tényt, hogy biztosan happy end lesz a vége, szabályosan rágtam a körmeimet aggodalmamban Annáék iránt. Newbury grófja egy gusztustalan kéjenc disznó volt és már az elejétől fogva egy istenes verésért drukkoltam neki. Annabell nagyanyjától kezdve -habár a végén számomra pozitív csalódás volt- az egész társaság egy pofoznivaló népség, ahogyan viselkedtek az egész történet alatt. Julia Quinn könyveiben talán ebben a történetben mutatkozott meg a leginkább, hogy mennyire egy felszínes banda az egész társaság, hogy mennyire mennybéli és mennyire pokolbéli dolog lehetett annó közéjük tartozni és megfelelni nekik. Főleg egy olyan lány számára, aki világéletében vidéken élt és távol állnak tőle a sunyi praktikák és színjátékok.
Habár közismerten a mogorva, keményfejű főhősök a kedvenceim, mégis Sebastiant egyszerűen nem lehet nem imádni. Vidám, könnyed természetével, amivel mindenkit elbűvöl és minden helyzetet megold, piszkálódó és találó megjegyzéseivel, amivel bármelyik szópárbajt megnyeri, sármos mosolyával és jóképűségével pedig bármelyik hölgyet elnyeri. Ennek ellenére sötét múltja van a katonasággal, és egy komoly oldala, amit csakis Annabell vesz észre.
Különösen imádtam amikor az előző kötetben már megismert Oliviáék szerepeltek, örültem, hogy viszontláthattam őket és pár pillanatra az ő további sorsukról is megtudhattam új dolgokat, megnevetettek családi vitáikkal, arról nem is beszélve, hogy Oliviának különösen nagy szerepe van aktuális történetünk alakulásában.

Hiányérzetem volt, hogy az első kötetben megismert Mirandáékról nemcsak hogy nem tudtunk meg többet, de még csak meg se jelentek. Sajnálom, hogy hiába ismertük meg Olivia ikertestvérét Winston-t, és Harry öccsét Edwardot, nekik már biztosan nem lesz saját kötetük -hiába is lennénk kíváncsiak sorsuk további alakulására-, hiszen trilógiáról beszélünk.
Hőseink megkapják a jól kiérdemelt -és rendesen megszenvedett- happy endet, mi pedig hiába is olvastuk olyan nagy sietséggel, hogy megtudjuk mi lesz a sorsuk, most búcsúzhatunk ettől a sorozattól is a szokásos szomorúsággal.
Alig várom, hogy újra olvashassak majd egy Julia Quinn könyvet szerethető karaktereivel, szellemes párbeszédeivel, és egy olyan kor felidézésével ahol a bokavillantás még szégyenletesen csalárd dolognak számított.

2015. február 14., szombat

Julia Quinn: Ami Londonban történt (Bevelstoke trilógia 2.)

Harry Valentine & Olivia Bevelstoke

Mindannyian tudjuk, hogy a pletykák milyen ártalmasak is tudnak lenni, legyenek azok bármennyire is ostobák, vagy képtelenek.
Főleg Londonban.
Főleg a társaság körében.
Hősnőnk, Olivia fülébe is egy hasonló pletyka jut, miszerint szomszédja, Harry Valentine megölte a feleségét. És persze mit tesz egy jóravaló társaságbeli hölgy?
Leskelődni kezd utána.

Nagyon kíváncsi voltam a trilógia eme darabjára, már csak az alaphelyzet miatt is. Oliviával találkozhattunk már az első kötetben, mint Miranda legjobb barátnője és egyben a londoni társaság egyik legszebb, de legnagyszájúbb elsőbálozójaként. Ebben a kötetben már a harmadik évadjában van, persze kérők még mindig jócskán akadnak, de ugyanúgy visszautasítja őket továbbra is, várva az igazira. Mivel Miranda már házas asszonyként nem tölthet vele elég időt, igencsak magányosnak érzi magát és persze unatkozik is. Éppen ezért amikor fülébe jut egy pletyka újdonsült szomszédjukról -miszerint megölte menyasszonyát- azonnal belevág az ügy felgöngyölítésében, ami az ablakából való leskelődést jelenti a számára. Mindeközben abban a hitben él, hogy nem vették észre.
Pedig észrevették.

Ahogy mindig is, Julia Quinn megint remek karaktereket alkotott. Olivia gyönyörű. Tudja is magáról, hogy gyönyörű, ennek ellenére nincs eltelve magától. Legnagyobb hibája mindössze, hogy hamarabb jár a szája, mint ahogy gondolkozna. Harry pedig egy kissé túl komoly, társaságkerülő alkat és rendkívül bosszantja Olivia leskelődése, viszont rendkívül okos, és találékony tud lenni.
A magam részéről kicsit kevés volt az "utálom magát, de azért vonzódom magához" rész -bár elismerem, nekem ez a gyengém a romantikus történetekben-, ennek ellenére számos szórakoztató rész volt benne, amik nagyon tetszettek. Például a rivalizálás Harry és az orosz herceg között az egyik kedvenc részeim közé tartoztak -még ha egyszer-kétszer jól képen csaptam volna a herceget akkor is- illetve az ominózus felolvasó eset, aminek következtében Harry unokatestvére, Sebastian leesve az asztalról "balesetet szenved". (Mellékes megjegyzésként mindenki imádni fogja Seb karakterét, egyszerűen imádnivaló).
Amit egy kicsit hiányoltam, az bizony Miranda és Turner volt. Persze tesznek említést Mirandáról, hogy távol van a férjével, de ettől függetlenül jó lett volna újra látni őket csak egy rövidebb időre.

SPOILER
Ám amit a leginkább szerettem a történetben az az ablakok motívuma. Onnantól kezdve, hogy Olivia a szobája ablakán leselkedett és kémkedett Harry után; folytatva azzal, amikor mindketten az ablakukon kihajolva beszélgettek és a lány felolvasott neki egy igencsak bugyuta, de a későbbiekben nagyon is fontos regényből; egészen a leánykérésig, aminél bizony mindenki az ablakon hajol ki -még a szülők is-. Ez egy nagyon aranyos, különleges és szép visszatérő motívum volt számomra.


Összességében véve egy nagyon is kellemes történet, aranyos és szerethető karakterekkel. Nincs benne semmi nagy meglepetés, vagy fordulat, de remek kikapcsolódás, és a happy end is garantált.

Julia Quinn: Miss Miranda Cheever titkos naplója (Bevelstoke trilógia 1.)

Nigel Bevelstoke & Miranda Cheever

"'1810. március 2.
Ma szerelmes lettem."


És Miranda nem is tudta kiheverni 10 éves kora óta ezt az érzést, amikor az akkor még 19 éves Nigel Bevelstoke-kal (nevezzük inkább Turnernek, mert ő se a Nigel nevet használja) megismerkedett. A lány már akkor is bájosan koraéretten viselkedett, annak ellenére is, hogy a kor szépségideáljának nem felelt meg. Ám amíg a Bevelstoke ikrek születésnapi partijáról visszakísérte, Turner megnyugtatja, hogy majd belenő a testébe egyszer. Az ő tanácsára kezd el Miranda naplót írni, amivel soha nem is hagy fel.
Turner jóslata beválik, Miranda pedig valóban szép lány lesz 19 éves korára -még ha továbbra se felel meg a kor ideáljának-, azonban Turner túl lesz egy igen ocsmány házasságon -csalárd felesége hirtelen, ámde cseppet sem sajnálatos halálával-, ami miatt megtört, komor, ellenszenves úriemberré válik. Hősnőnk szentül hiszi, hogy van még remény... vagy mégse?

Nagyon örültem, hogy Julia Quinn egy újabb trilógiájának kezdhetek neki (ami szintén a Bridgerton család korában játszódik), úgyhogy nagyon vártam már, hogy olvashassam. Őszintén megmondom, hogy nem kedveltem eleinte Mirandát. Nem szeretem ezt a fajta elvakult, naiv szerelmet, ami miatt a lány talán túl sok mindent nézel el a férfinak. Mert bizony Turner jó párszor viselkedik csúnyán vele. Persze a hősünk kemény páncéljától, csökönyös és makacs feje ellenére nagyon is vonzó.
Ettől függetlenül nagyon tetszett a könyv, Mirandát pedig akkor kedveltem meg, amikor egy könyves boltban kiverte a patáliát, amiért nem hogy nem vehetett meg egy könyvet, de még ki is akarták zavarni onnan (merthogy ebben az időben voltak boltok kifejezetten férfiak és kifejezetten nők számára külön-külön). Csakhogy hősnőnk nagyon is szeret olvasni és nem csak nőknek szánt lagymatagokat, hanem komoly műveket is. Még Turner is alig bírta visszafogni az általában csendes és visszahúzódó lányt.

SPOILER
Elárulom, hogy a történet végén bizony sírtam. Ó, nem, ne gondoljátok, hogy szomorú vége lesz. Persze sok kínlódáson kell a párnak keresztül mennie -főképp kedves idióta főhősünk miatt-, hiszen amint lefekteti a lányt, elhagyja Londont több hétre, amíg Mirandának szembe kell néznie a ténnyel, hogy terhes lett. Főhősnőnk persze rögtön kezelni is kezdi a problémát, hazatér apjához -aki annyira el van foglalva a munkájával, hogy szinte nem is az apja-, majd elutazik Skóciába a nagyszüleihez, akik segítik ezalatt az idő alatt. Később Turner utánaered, kiderül, hogy elvetélt a lány, de ennek ellenére is feleségül veszi (mert ő nem, de mi tudjuk, hogy szereti). Ám ez a fafej képtelen kimondani Mirandának, hogy szereti őt egészen addig a pillanatig amíg -mivel hamar újra terhes lett- a szülés után élet-halál küszöbén lebeg. És ez volt az a pont, amikor én sírtam, hőseink végre megkapták a boldog happy endet, és sajgó szívvel, de befejeztem a könyvet.

Ajánlom minden Julia Quinn rajongónak és reménytelenül romantikusoknak. Fordulatok bőven akadnak, jó párszor utálhatjuk Turnert és szurkolhatunk Mirandának.

Stephen King: Állattemető


Dr. Louis Creed megkapott egy kecsegtető állást Maine-i Egyetem rendelőjének vezetőjeként, ezért feleségével, Rachellel és két gyermekükkel, Ellievel és Gage-dzsel eljönnek Chicagóból, hogy New Englandbe költözzenek. Megismerkednek a szembe szomszédaikkal, Juddal és a feleségével, az öreg pedig figyelmezteti őket a közelükben lévő országút halálos veszélyével, ahol különböző kamionok és tartálykocsik dübörögnek végig sok kisállat halálát okozva már.
Nem véletlenül van a közelben egy igencsak borongós és nyomasztó hangulatú állattemető, melyet a helyi gyerekek használnak és gondoznak, hogy eltemethessék és elbúcsúzhassanak kedvenceiktől.
Ám nem ez a legbizarrabb dolog, amivel főhősünk találkozik, hamarosan egy haldokló (vagy inkább már halott?) egyetemista fiút hoznak be rendelőjébe, aki óva inti az állattemetőn túl lévő hely veszélyeire...
És hamarosan a dominó effektus el is kezdődik, amikor Ellie imádott kandúrját, Church-öt elütik az országúton....


Ez az első könyv, amit olvastam Stephen Kingtől, amikor rájöttem, hogy vészesen fogynak azok a romantikus lagymatag sorozatok, amiket olvasni szoktam és már egyre nehezebb volt újabb köteteket illetve sorozatokat kifognom. Úgy döntöttem kicsit bővítem a kört, amiből választhatok új olvasnivalót és más témákat keresgélve arra jutottam, hogy Stephen King könyvei tökéletesek lesznek. Tudom, kicsit meredek váltás a romantikus lagymatagok után, de tudni kell, hogy imádom a Stephen King filmeket, éppen ezért nem ismeretlen számomra a borzongás amit okoznak a történetei. Első áldozatom az Állattemető volt, részben mert egyik barátnőm ajánlotta, részben mert ezt a filmjét éppen frissen láttam is (Mindig féltem valamiért ettől a filmtől, remek, hogy 25 év után végre összeszedtem a bátorságomat a megnézéséhez).
Ami számomra furcsa volt, hogy igazából nagyon hosszú ideig nem történik semmi se. Semmi rémség, semmi ijesztő, borzongatós dolog. Ha jól emlékszem körülbelül a könyv felénél történik meg Church elgázolása is, ami után is igazából semmi rémisztő esemény nem történik. Észre se veszed, hogy milyen szépen lassan építi fel a cselekményt, elszólásokból, kisebb baljós előérzetekkel, furcsa de jelentéktelennek tűnő hangokkal, stb. Amikor olvastam nem is értettem miért kell ennyit írni semmiségekről, mindennapi problémákról, de utólag átlátva nagyon is szükséges volt. Nem értettem barátnőm mire célzott, amikor azt mondta, hogy King nem igazán horrortörténeteket ír, de a regény elolvasása után már tudtam. Mert a történet lényege nem az ijesztgetés volt, nem is a vérontás és a sok halál. Hanem az, hogy lassacskán megismered a karaktereket teljes valójukban. Megkedveled őket minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt és amikor elköveti azt a borzalmas hibát amitől fogva minden borulni kezd, akkor már meg is érted, hogy miért teszi végül. Nyomasztó hangulatával, a karakterek megismerésével és elvesztésével inkább lelkileg hat az olvasókra, hogy a végén a könyv becsukásánál maga elé meredjen, elgondolkozzon, és csak annyit mondjon: "Fuhh, basszus.."

SPOILER
Sokáig azt hittem, hogy a filmet látva nem fog sok meglepetés érni a könyvvel kapcsolatban, elvégre pontosan tudtam, hogy ki fog meghalni, hogy fog meghalni. Úgy voltam vele, hogy biztosan nem változtattak sokat a film koncepcióján a regény után. Persze, mint tudjuk a film és a könyv médiuma teljesen más és összehasonlíthatatlan, mert más idővel, előnyökkel és hátrányokkal rendelkeznek, ettől függetlenül... Nem törték volna a nyakukat, ha egy bizonyos dolgot megtartanak a filmes variációban. Persze, azok akik a filmben meghaltak, ugyanúgy meghaltak a könyvben is. Azonban pont a történések LÉNYEGÉT változtatták meg, ami sokkal ütősebb lett volna, ha úgyis tartják a filmben. A filmes változatban ugye nem sokat magyarázkodnak arról, hogy miért is térnek vissza az állattemetőn túli temetőben eltemetettek? Miért térnek vissza ÚGY, ahogy visszatérnek? Miért érzik feltétlenül szükségét, hogy megöljenek mindenkit? A filmben mindez csak úgy jön le, mint agyatlan zombik visszatérése és oktalan emberkaszabolása. Nahmármost (annyira értelmes szó összetétel ez, elnézést), a könyvben van egy bizonyos lény, akit a filmből teljesen kihagytak.
A vendigó.
Ugye, hogy róla egy szó se esik a filmben? Pedig ő mozgat minden szálat a színfalak mögött. Az Ő ereje intézi el, hogy Church-öt elüssék, az Ő ereje veszi rá Judd-ot, hogy beszéljen a temetőről, az Ő ereje támasztja fel Church-öt, az Ő ereje irányítja a kamionsofőrt aki elüti Gage-dzset, és -ez a legfontosabb- Ő tér vissza az emberekben is. Hogy pontosan miért is csinálja ezt, nem tudni, talán az a legjobb magyarázat, hogy egyszerűen gonosz. A történetben annyit beszélnek róla, hogy amikor nehéz telek voltak és az indiánok egymást ették meg, úgy tartották "a vendigó ment át a vidéken".
Mellesleg számomra a leghátborzongatóbb rész az volt, amikor csak egy félmondatban annyi volt elejtve, hogy "Rachelbe mintha valami beleevett volna". Fel se tűnt hirtelen, csak aztán, amikor olvastam, hogy Gage szemei sárgán villannak, eszembe jutott, hogy a vendigó emberevő volt... nahh akkor kirázott a hideg.

Összességében még a történet lassú lefolyása ellenére is egy nagyon jó regény. Persze azt hiszem ez nem meglepő, hiszen Stephen Kingről beszélünk. Kissé nyomasztó érzést hagy maga után, ezért utána mindenképpen valami könnyedebb témában olvassunk vagy nézzünk valamit. A magam részéről úgy gondolom jól döntöttem és egészen biztosan többet is fogok olvasni tőle a jövőben. (A következő áldozat tőle a Tóparti kísértetek lesz, hamarosan sorra is kerül majd).