Sebastian Grey & Annabell Winslow
Adva van egy lány, aki nem divatos szépség; ellenben akkora mellei vannak és olyan széles csípője, hogy a madarak is dalra fakadnak a termékenység istennőjétől.
Adva van egy őrgróf, aki gazdag és nagy címmel rendelkezik; ellenben vénebb mint az országút, és gusztustalanabb perverz alakot keresve sem lehet találni nála.
Adva van egy bonviván, aki sármos és nagyszerű férfi; ellenben se rangja se vagyona... hacsak nem az előzőleg említett őrgróf nem kívánja feldobni a talpát.
Végezetül fogjuk ezeket az összetevőket, dobjuk össze egy történetbe és lássuk mi sül ki belőle!
Kétségtelenül ez volt a kedvenc részem a trilógiából.
Sebastian egyébként is belopta magát a szívembe a második részben (ugyan hölgyeim, kiébe nem?), a nagybátyjával kialakult konfliktus pedig már ott felvetült, éppen ezért nagyon vártam, hogy a történetét olvashassam. Rögtön a prológusban egy olyan meglepetés ért, amire cseppet sem gondoltam volna. Nem, dög leszek és nem spoilerezem mi is döbbentett meg ennyire, ami ha hiszitek, ha nem, már a Bridgerton család sorozatában is felmerült.
Annabell az a nyomorult megtiszteltetés érte, hogy felkeltette Newbury őrgrófjának figyelmét. Ami igazán üdvös hír lenne, ha 1. az úr nem lenne egy vén kecske, 2. nem folyton a melleit nézné, 3. nem úgy tekintene rá mint egy tenyészkancára, 4. nem markolászta volna meg ezen tény megállapításáért első adandó alkalommal, 5. nem egy hájas disznó volna, 6. nem lenne önző alak, aki eltipor másokat, 7. foglalkozna egy kicsit is Annabell érzéseivel és véleményével, 8. egyáltalán érdekelné Annabell azon kívül, hogy felcsinálja, 9. nem egy erőszakos ember lenne, 10. nem lett volna már eleve viszonya Annabell nagyanyjával (de pszt, ezt mi nem tudjuk).
Sajnos azonban a lány apja nem volt túl vagyonos ember -ami miatt gazdag nagyapja sose állt többet szóba az anyjával, kisegíteni se hajlandó őket, és Annát is csak azért vették magukhoz a szezonra, mert a nagyanyja unatkozott-, halála után pedig nehéz anyagi helyzetbe kerültek a testvéreivel és édesanyjával. Éppen ezért benne van a család egyetlen reménye, hogy remek partit csinálva kihúzza a családot ebből a helyzetből. Mégha nem is örömmel, de kötelességtudóan szó nélkül feláldozná magát értük egy kéjenc öregember ágyában, amíg...
Meg nem ismeri Sebastian Greyt. Vidám bonvivánnak ismeri a társaság és abszolút nem tudnak vele mit kezdeni az emberek. Unokaöccseként ő Newbury grófjának egyetlen örököse, így lehet a londoni szezon anyáinak álma -amennyiben az őrgróf meghal saját fiú születése nélkül-, illetve a rémálma -amennyiben az öregnek mégiscsak sikerül győzedelmesen fiút csinálnia még a halála előtt, hiszen indokolatlanul nagy gyűlölettel viseltetik egyetlen élő férfiúi rokona iránt-.
Azonban a Sors iróniájaként Annabell és Sebastian találkozik, s elkerülhetetlenül vonzódni kezdenek egymáshoz. Amivel nem is lenne nagy baj, ha a lány családja még mindig nem szenvedne anyagi nehézségekben, és az őrgróf nem akarna annyira erőszakosan egy tenyészkancát magának, amire Annat egyszerűen tökéletesnek találja.
Emlékezetem szerint rég nem volt olyan könyv, aminél olyan feldúlt állapotban voltam az olvasása közben, hogy szívem szerint üvöltöztem volna hangosan: HAGYJÁTOK MÁR BÉKÉN EZT A SZERENCSÉTLEN LÁNYT! Komolyan. Ami azt jelenti, hogy nagyon jó a könyv, mivel elfeledtette velem a tényt, hogy biztosan happy end lesz a vége, szabályosan rágtam a körmeimet aggodalmamban Annáék iránt. Newbury grófja egy gusztustalan kéjenc disznó volt és már az elejétől fogva egy istenes verésért drukkoltam neki. Annabell nagyanyjától kezdve -habár a végén számomra pozitív csalódás volt- az egész társaság egy pofoznivaló népség, ahogyan viselkedtek az egész történet alatt. Julia Quinn könyveiben talán ebben a történetben mutatkozott meg a leginkább, hogy mennyire egy felszínes banda az egész társaság, hogy mennyire mennybéli és mennyire pokolbéli dolog lehetett annó közéjük tartozni és megfelelni nekik. Főleg egy olyan lány számára, aki világéletében vidéken élt és távol állnak tőle a sunyi praktikák és színjátékok.
Habár közismerten a mogorva, keményfejű főhősök a kedvenceim, mégis Sebastiant egyszerűen nem lehet nem imádni. Vidám, könnyed természetével, amivel mindenkit elbűvöl és minden helyzetet megold, piszkálódó és találó megjegyzéseivel, amivel bármelyik szópárbajt megnyeri, sármos mosolyával és jóképűségével pedig bármelyik hölgyet elnyeri. Ennek ellenére sötét múltja van a katonasággal, és egy komoly oldala, amit csakis Annabell vesz észre.
Különösen imádtam amikor az előző kötetben már megismert Oliviáék szerepeltek, örültem, hogy viszontláthattam őket és pár pillanatra az ő további sorsukról is megtudhattam új dolgokat, megnevetettek családi vitáikkal, arról nem is beszélve, hogy Oliviának különösen nagy szerepe van aktuális történetünk alakulásában.
Hiányérzetem volt, hogy az első kötetben megismert Mirandáékról nemcsak hogy nem tudtunk meg többet, de még csak meg se jelentek. Sajnálom, hogy hiába ismertük meg Olivia ikertestvérét Winston-t, és Harry öccsét Edwardot, nekik már biztosan nem lesz saját kötetük -hiába is lennénk kíváncsiak sorsuk további alakulására-, hiszen trilógiáról beszélünk.
Hőseink megkapják a jól kiérdemelt -és rendesen megszenvedett- happy endet, mi pedig hiába is olvastuk olyan nagy sietséggel, hogy megtudjuk mi lesz a sorsuk, most búcsúzhatunk ettől a sorozattól is a szokásos szomorúsággal.
Alig várom, hogy újra olvashassak majd egy Julia Quinn könyvet szerethető karaktereivel, szellemes párbeszédeivel, és egy olyan kor felidézésével ahol a bokavillantás még szégyenletesen csalárd dolognak számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése